De a viszonzatlan szerelemtől létezik egy sokkal rosszabb érzés. Egy olyan, ami felemészt, megkeserít, sötét gondolatokat ébreszt, olyan cselekedetekre sarkall, amelyeket később megbánunk, de akkor, abban az adott helyzetben mégis megtesszük. Elönt minket a keserűség, a düh és a fájdalom, és képtelenek vagyunk ezeken felül emelkedni és józanul gondolkodni. Féltékenység… rengeteg dologra képes rábírni az embert. Előhozza a természetünk másik oldalát, azokat a tulajdonságainkat, melyeket alaposan elrejtünk a világ elől. Hirtelen felindulásból cselekszünk, elkeseredettségből, fájdalomból… mert tudjuk, hogy az a valaki, akit szeretünk és akiért mindent megtennék, valaki mást szeret. Előttünk történik minden. Látjuk, ahogy mást ölel, ahogy mást szeret, mást csókol, ahogy másra néz szerelmesen és olykor aggódva. Nincs ennél rosszabb. Ennél fájdalmasabb és rémesebb érzés. Ami a legellentmondásosabb az egészben, hogy nem tudjuk, melyik érzésünk az erősebb. A féltékenység érzése, vagy a szerelemé? Dühösek vagyunk, vagy inkább csalódottak? Eleinte talán a düh az, ami elvakít minket. Az iránt, aki szeretheti és ölelheti azt, akit mi sohasem. Aki minden pillanatot vele tölthet és nem kell abban gyanakodnia, hogy viszont szeretik-e...
