- hiányzik?
- nem tudom.
- ezt nem lehet nem tudni.
- pedig nem olyan egyszerű. amikor olyan helyen vagyok, ahol régen együtt voltunk vagy elsétálok a bolt mellett, ahová együtt jártunk vásárolni vagy ha meghallgatok egy zenét, amit még ő mutatott, a gyomrom rögvest görcsbe rándul. eszembe jutnak az emlékek, a boldog reggelek, a soha ki nem hunyó láng, amikor megcsókolt. ilyenkor hiányzik. de, ha arra gondolok, hogy mennyit sírtam, hányszor álltam értetlenül egy egy vita előtt, hogy mindig bennem volt a hiba, ő soha sem tévedhetett, akkor csak annyit mondok: jobb ez így. szóval nem tudom. nagyon nehéz.
- és mi történik, ha meglátod?
- tudod, magam köré építettem egy falat, hogy semmiképp se tudjon ártani nekem. de, amikor meglátom az addig felhúzott védőfal összedől. onnantól kezdve megint jönnek a kis pillangók a gyomromba, a nehéz lélegzetvétel és a 'mi lenne, ha' kérdések sorozata.
- akkor ne mond, hogy nem tudod eldönteni, hogy hiányzik-e.
- igazad van, hiányzik. minden mozdulata, a szavai, az érintései. de legfőképp az a tudat, hogy amikor ő velem volt, érdemes volt felkelnem.
